Lábadi Zsombor

Lábadi Zsombor

Partikularitás, esemény, elkülönböződés

(Žižek, Derrida, Badiou)

„Tea or coffee?

Yes, please.”

(Groucho Marx)

A kortárs művészetelméletben és filozófiában a dekonstrukciós és hermeneutikai törekvések mellett egyre inkább teret kap egy olyan dialektikus materialista irányultság, amely a két meghatározó vonulattól eltérő szinten tárgyalja a szubjektum, a Másik, a szimbolikus valóság, a jelentés és az időbeliség kérdéseit. Számos iránymutató szerző, Judith Butler, Slavoj Žižek, Alain Badiou és mások kezdeményezésének újszerűsége rendhagyó módon abban is megnyilvánul, hogy több markáns manifesztumot, filozófiai koncepciót tett közzé, vitatva és átértelmezve a dekonstrukció néhány általánosan elismert tételét. Némiképp a dekonstrukció technikáinak relativista működésmódjának ellentmondva Badiou vagy Butler elképzelései a dekonstrukció utáni tudományelméletben meghonosodott konkrét univerzalizmus felé mutatnak. [1]

Alain Badiou-t, aki Derrida mellett a kortárs francia gondolkodás egyik kiemelkedő alakja, elsősorban a dekonstrukciós filozófia exterioritása foglalkoztatja, a szövegek, diskurzusok partikuláris különbözésükön túlmutató eseményteremtő vonatkozásai. Radikálisan új univerzalitáskoncepciója több vonatkozásban is megfeleltethető a lacani jelfelfogásnak, amely az általános absztrakciót a lebegő jel/ a semmi (Void) fogalmával közelíti meg, azt minden absztrakciós művelet nélkülözhetetlen elemének tekinti. A látszólagos egyezések mellett az univerzalitás felfogásai között lényeges eltérések vannak: Ernesto Laclau hegemóniaharcként, Alain Badiou radikális eseményként értelmezi, Slavoj Žižek esetében viszont meghatározó absztrakciós feltételként szerepel a Másik fogalma.[2] Az elméletírók megegyeznek abban, hogy a lebegő jelek általános manifesztációja azt jelzi, hogy az univerzális fogalmai korántsem homogén entitások. Az absztrakt fogalmaknak léteznek konkrét változatai, ahogy más tudományterületnek, a kultúra- és a művészetelméletnek is kialakultak marxista, feminista, kultúraelméleti, pszichoanalitikus és egyéb formái. E versengő irányzatok az általános fogalmának fluktuáló természetére utalnak, hiszen az egyik a társadalmi körülményekre, a másik a nők elnyomására, a harmadik a tudatalatti mechanizmusokra alapítja az előfeltevéseit. Mindez azonban nem vonja kétségbe sem a partikuláris, sem az univerzális kategóriák létjogosultságát, csupán e kettő összemérhetetlenségére figyelmeztet.[3]

A partikularitások száma nyilvánvalóan végtelen, Alain Badiou is elismeri, hogy a létezés alapvető adottsága a partikularitások partikularitása[4], ám alapfeltevése szerint a különbségek demonstrálása mellett, arra is tekintettel kell lennünk, ami egységet teremt közöttük. Az új univerzalitás akkor jön létre, amikor az addig láthatatlan, érzékelhetetlen jelenségek megtapasztalhatóvá válnak.[5] Egy esemény általános jelentősége fejeződik ki abban, ahogy az addig kizárt lehetőségekkel számot vet. Derridával ellentétben, aki a jelenség megvalósulási együtthatójaként a lehetetlenséget (a gondolat determinálhatatlanságát) tekintette, Badiou az univerzalizmus létrejöttében a lehetetlenség lehetségessé válásának mozzanatát tartja meghatározónak. Ezzel nem a partikularitás előjogát korlátozza, hiszen mindenekelőtt azt jelöli ki kiindulópontként, fundamentális kiváltó okként. Slavoj Žižek Hegel nyomán a konkrét univerzalitás megjelenési módozatait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a mai szimbolikus valóság egyik legsajátosabb jegye, hogy az univerzális kategóriák átfedik, keresztezik egymást[6], s az egymást látszólag kizáró kulturális és esztétikai minőségeik egymásba alakulnak át. Az így kialakuló konstellációk egzisztenciális együtthatója miatt olyan törekvések is manifesztálódnak, amelyeket előzőleg kizártak a lehetséges megvalósulások köréből (például az alacsony és a magas kultúra szféráinak jelenkori képleteiben). A hagyományos univerzalitásból való kilépést gyakran olyan képtelen döntés előzi meg, amely a valóság addig szimbolizálhatatlan részelemeire összpontosít.

A partikularitás egyedüliségének elégtelenségére hivatkozva gyakran idézik Hegelnek a negáció negációját érintő elméletét, amely az univerzalitás átalakító hatását annak tulajdonítja, hogy végtelen kizárások/bennefoglalások, helyettesítések sorozatán kell keresztülhaladnia. A dekonstrukció egyik alapvető állítását átfogalmazva Žižek szerint a differencia lényegében nem a partikularitás, ellenkezőleg az univerzalitás oldalán van.[7] Az univerzalitás inherens eleme, hiszen alapvetően az határozza meg, hogy a partikuláris elemekből mit zár ki és mit foglal magában, tőle függ, milyen lehetőségek nyílhatnak meg, miként változhatnak meg az észlelés határai. Žižek fogalma a derridai szóhasználattól eltérően nem a tiszta különbségre (pure differance), hanem a minimális differencia elvére utal az ontológia egyik nélkülözhetetlen eszközeként. Žižek elméletében nem a fennálló rendszerétől való elkülönböződés és a másság ígéretének bejelentése a filozófia igazi tétje, mégcsak nem is az, hogy felfedje a világ elemeinek radikális különbözőségét, hanem annak tudatosítása, hogy a differencia az egy-en belül is működni kezd. A minimális differencia azt jelenti, sem a tárgyi, sem a szubjektív világ nem abszolút azonos önmagával, mindig létrejön bennük egy keskeny határ, amely belülről is elválasztja őket önmaguktól. A szlovén filozófus rendszerint idézi Lacan egyik legmeghökkentőbb tézisét, hogy a szubjektum gyakran saját álarcaként, maszkjaként létezik a világban.

Hegel egyik legfontosabb tanítása szerint a valóság sohasem önmagaként tárul fel, hanem különféle jelenségek képében. A valóság sohasem közömbös szféra, a fenomének nem egyszerű, tiszta formák, hanem alapvetően reflektáltak, közvetítettek. A valóság mint olyan közvetlenül nem létezik, mindig olyan perspektíván keresztül látjuk a világot, amilyen éppen a rendelkezésünkre áll. Žižek feltárja: az eltérő megjelenési formák a világban létrejövő perspektívaváltásnak a következményei vagyis annak, hogy egy újszerű észlelési keret alkalmazása során láthatóvá lesznek azok a részletek, amelyek az előző valóságból hiányoztak. A jelenségek így a puszta realitásuknál és az illúziókeltésnél is messzebbre mutatnak, hiszen sohasem maradnak teljesek abban az értelemben sem, hogy nyomokban hagynak hátra emlékeztető jeleket (remainder) annak bizonyítékául, hogy rejtőzik mögöttük valami, ami mást mint puszta létezésük.[8]

A Žižek által előszeretettel használt minimális differencia fogalma a dolgok önmagával való teljes azonosulásának elvitatásán túl arra is alkalmas, hogy a fikció és a dokumentaritás határait szélsőségesen kimozdító új művészeti formák egyik értelmezési kerete legyen. A világ valós teljességének reprezentálhatatlansága előhívja a belátást, hogy folytonosan újratermelődik a valóságnak egy kemény magja (hard kernel), amely a művészetek számára is szimbolizálhatatlanná válik. Az így létrejövő valóságeffektus lényegében lehetetlenné teszi a világ esztétika átalakítását. Ugyanakkor viszont a szimbolikus szférának is létezik olyan beláthatatlan tartománya, amely csupán részlegesen illeszkedik a tények sorozatába. A konkrét univerzalitás esztétikai dimenziója jól példázza, hogy a két szféra teljes különbözősége ugyanúgy fenntarthatatlan marad, mint teljes egybeesésük, hiszen eleve nem lehet szó tiszta minőségekről, hanem olyanokról, amelyek magukon viselik a Másik látható és láthatatlan nyomait. Amikor ugyanis a közvetítő, mediáló tevékenység közülük, a partikularitások puszta absztrakt univerzalitássá válnak, és a differencia is eltűnik.

Žižek az Invisible remainder című könyvében[9] a dekonstrukció szöveg- és szubjektumfelfogásának egyik meghatározó kérdését érinti, amely a jelenlét/hiány, centrum/periféria dualitásának gondolatához illeszkedik. A derridai Grammatológia egyik közismert megfogalmazása szerint a szövegnek a hanggal szemben elsőbbsége van. A dekonstrukció a centrum- és perifériaelemek felforgatásának igényét jelenti be, vagyis olyan elképzelés nyomait mutatja, ahol a kettősségnek nem a hegeli értelemben vett meghaladásáról, hanem a pozíciók kiazmikus felcseréléséről lehet szó. Žižek értelmezésében a szupplementumok kiismerhetetlen, véletlenszerű működésének forrását tulajdonképpen az teszi lehetővé, hogy a pótlék paradox módon kettős elemként tételeződik, egyszerre van kívül és belül a jelenségkomplexumon, amelyhez maga is hozzátartozik, ám ugyanakkor meg is kérdőjelezi annak egységét. A strukturális ambiguitásnak megfelelő dekonstrukciós logika irányát Žižek Lacan nyomán úgy fordítja meg, hogy Derridától ontológiai értelemben még radikálisabb felfogást vall, vagyis azt, hogy a dekonstrukció retorikáját a paradoxonok szemléltetésével helyettesíti, és világosan rámutat a szupplementum detotalizáló funkciójára, így arra is, hogy a minőségek derridai felcserélése a vég nélküli teljessé válás ígéretét közvetíti.

A derridai Másik fundamentális tézise, amely a nyugati logocentrikus világképet a metafizikai jelenlét hangközpontú eredetére vezeti vissza, a kettősségek reduktív kényszerének engedve, a beszédet mint a transzparens jelenlét kifejeződésének mozzanatát tárgyalja. Žižek felismeri: a szubjektivitás transzparenciájának forrása maga is egy illúzió, annak a jele, hogy tulajdonképpen eltűnik az a minimális differencia, ami a beszélőt eltéríti attól, hogy önmagával teljesen azonosként szólaljon meg. Jóllehet a beszéd sem tiszta fenomén, mindig tartalmaz olyan nyelvi elemeket is, amelyek – a dekonstrukció szóhasználatával – parazitikusan maguk is részt vesznek a megszólalásban. Mindenki hallott már arról a jelenségről, amikor úgy érezzük, hogy beszéd során nem azt mondjuk, amit szeretnénk, vagy mást mondunk, mint amit előzetesen gondoltunk. Bizonyos lélektani jelenségek (paranoia, lelkiismeret, bűntudat) jól mutatják, hogy a jelenlét korántsem nevezhető homogénnek, hiszen a szubjektumon belül is léteznek olyan integrálhatatlan elemek, amelyek megkérdőjelezik annak áttetsző és egységes képzetét. A jelenlét fundamentális paradoxona éppen abban nyilvánul meg, hogy a beszéd, a hang egyáltalán nem ideális (áttetsző, önfenntartó) médium, inkább az ellenkezője, hiszen vannak olyan részösszetevői, amelyek a dologi világnak megfeleltethető materiális-objektív minőséggel rendelkeznek. Žižek Lacan-követőként arra figyelmeztet a dekonstrukció kapcsán, hogy a hang és a szöveg szembenállása feltétlenül fontosabb szempont, de nem a centrum és a periféria sorrendisége értelmében, hanem azért, mert egymásnak mint egymás másikjainak helyzetébe hozhatók.

A derridai dekonstrukció neologizmusának egyik jelentése (différance) arra utal, hogy az identitás megképződésében folytonos kisiklató jelleget kell tulajdonítunk neki.[10] E belátást Žižek is alapvetően szimbolikus-jelelméleti dimenzióba helyezi, de teljesen más következtetésre jut. Lacan megkülönböztetését, amely a beszéd kimondásának (enunciation) és a kimondott tartalomnak (enunciated content) a kettősségét fejezi ki, úgy vonatkoztatja a szöveg és a beszéd viszonyára, hogy az utóbbit tekinti szubjektumteremtőnek, míg az előbbi a szövegszerűség szintjeinek pontos elhatárolása hiányában lebegő, betöltetlen marad. Ez természetesen távol áll a szubjektum teljes önmegvalósításától, mert a beszéd nyomán rendszerint visszamarad az a szubjektivizálhatatlan mag, amely ellenáll a nyelvi szimbolizációnak. Lacan híres mondata, amely a szubjektumot a hang létrejöttével határozta meg („there is no subject prior to speech”), semmiképpen sem azt jelenti, hogy a diskurzus alanya közölhetővé válik, pusztán a szimbolikusan jelölhető tartományba kerül, részlegesen kimondhatóvá válik. Žižek dekonstrukció fogalmait radikalizálja, nem egyszerűen szupplementum és centrum inverz viszonyáról, megfordításáról ír, hanem arról, hogy a periféria hozza létre a központokat, nyitja meg az új perspektívát előttük, ám mindez nem magát a dolgot, hanem annak hozzáférési lehetőségeit változtatja meg alapvetően.[11]

Derrida a differencia fogalmát, Freud tudattalanjához hasonlóan, a nem-létezéssel állítja párhuzamba, megvonja tőle mindazokat a minőségeket, amelyek a jelenlét/távollét szintjére egyszerűsíthetnék le az elkülönböződés másságát („arra semmi esély nincs, hogy a helyettesítő létezzen, jelen legyen valahol, »önmaga legyen«, s még kevesebb esély van arra, hogy tudatossá váljék”[12]. A differencia-elmélet a nyugat-európai metafizikai gondolkodás megdöntésére tett kísérlet, amely annak legfontosabb ontológiai összetevőit, lét és igazság összefüggéseit vonja kritika alá: „Az el-különböződésnek (différance) nincs saját lényege, ebből az következik, hogy az írás játékának – oly módon, ahogy az az el-különböződést bevonja – nincs se léte, se igazsága.”[13] Derrida keresztülhúzza a heideggeri létkoncepciót, elvitatja a létezés filozófiai primátusát, hiszen a különbség szerinte ősibb annál. A dekonstrukció szubjektuma nyilvánvalóan nélkülözi a szubsztanciális identitást, és illúziónak nevezi mindazokat a reprezentációs mintákat, amelyekkel az alanyok szilárd identitásukat akarják létrehozni, feltételezve, hogy csupán a nyelv és a szövegek belső mozgásai, örvénylései során alakul ki egyfajta szüntelenül változó részleges identitás. Derrida ennek megfelelően a szubjektumot a szövegek közötti átjárás, fordítás mechanizmusaiból vezeti le. [14]

A dekonstrukció elutasítja a szubjektum bármilyen szövegen túli meghatározását, a derridai-interpretációk során a nyugati metafizikus gondolkodás maradványainak tekintett karteziánus tudat leépítését kísérli meg. Žižek egyik nagyszerű tanulmányában elemzi Derridának a descartes-i cogitót analizáló írását, ahol a gondolkodás záloga egyértelműen a racionalitás és az istenbe vetett feltétlen hit gyakorlása. [15] A descartes-i szöveg Žižek értelmezésében nem más, mint egy, a racionalitáson túlmutató hiperbolikus művelet, ahol olyan alapelvekkel magyarázzuk a létezést, amelyek maguk is túllendülnek a transzparens gondolkodás keretein, rámutatva a cogito ir-racionális meghatározottságára. Különös módon maga Descartes is, amikor a tudás biztos alapjaira kérdez rá, a tudat megtévesztésének különféle eseteit is szükségszerűen számba veszi: így az illúziót, az álmot és a tudat megváltozásának bizonyos kóros előfordulásait is. Egy ponton elérkezünk a legmegdöbbentőbb megállapításhoz, amikor Descartes a cogitót paradox módon az álomléttel azonosítja: a tudat nem tud dönteni a valóság és az illúzió között, az előzőt az utóbbi egyik megjelenési formájának kell tekintenie.[16] Derrida dekonstruktív olvasata szerint Descartes teljesen kizárja a rendszerből az irracionális elemeket, holott Žižek szerint ez a példa is azt mutatja, a gondolkodás hiperbolikus momentuma (amikor a racionális érvelés átfordul a teljes irracionalitásba) a cogito inherens összetevője, amit Descartes, megpróbál domesztikálni, hogy megőrizze a gondolkodás normalitását. Az irracionális elem (ami eddig elképzelhetetlen, felfoghatatlan volt) kizárása tehát a filozófiából egyszerűen nem lehetséges, mivel mint az Descartes példáján keresztül is látható, ez alkotja a másik dimenziót, amely megteremti a gondolkodás lényegi feltételeit.

Alain Badiou a szubjektum, a létezés és a differencia összetevőit némileg más tartományba helyezi, mint a dekonstrukció filozófiája. Derridától eltérően nem a szubjektum identitásának dekonstruálása foglalkoztatja, hanem az ágenseknek nevezett jelenségsorok értelmezése. A Foucault nyomán kialakult radikális posztstrukturalista felfogás számára a szubjektumot generáló elvek mindenkor a hatalmi diskurzus következményei, így számunkra nem marad más, mint a hatalommal szemben kifejtett dekonstruktív ellenállás, ami megakadályozhatja, hogy a hatalom homogén szubjektumformáló erőként létezzen. Badiou, Foucault követőihez hasonlóan, érzékeli a szubjektum feszült helyzetét, azonban a rezisztencia lehetőségeit egészen máshogy képzeli el. Maga Badiou vitatja, hogy a szubjektum függetlenítheti magát bizonyos történelmi determinációktól, és szabad emberként cselekedhet, ám ő inkább azokról a kivételes döntésekről, helyzetekről tesz említést, amelyek lehetőséget nyújtanak a szubjektum számára az adott kontextus elhagyására. Ezek a rendhagyó akciók és nem a külső determinációk, amelyek a szubjektummá válásról döntenek. Badiou-nál[17] a szubjektum rendszerint a váratlan szembesülésből (encounter) születik meg, és magán viseli az adott helyzet nyomait annak összes belátható és beláthatatlan következményeivel. A Badiou-nál megjelenő eseménynek (event) nincsenek közvetlenül levezethető előzményei, ez törést jelez, szakít a fennálló helyzettel, megteremti a létrejövő új helyzet alapjait.

Heidegger különbségtételét Badiou úgy alakítja át, hogy a nagybetűs Lét fogalmát mellőzi, a létezést pedig az alkalom, az esemény (event) és helyzet (situation) terminológiai megfelelőivel helyettesíti. A helyzet nemcsak a szubsztanciális elemeket tartalmazza, hanem minden egyéb aspektust, tulajdonságot, testi minőséget, amely a virtuális, a potenciális, a lehetséges és az aktuális módozatait jelöli. A heideggeri Lét és a létezés mintájára Badiou maga is különbséget tesz helyzet (situation) és helyzetben való létezés (being in a situation) között, azzal, az esemény kategóriája egyfajta exaltált szituációt teremt, amely mindenkor a lét alapvető adottságain túli dimenziók felé is mutat (event as trans-being).

Az esemény nem strukturált, nem autoriter, nem identitásképző, de alapvetően univerzális érvényű.[18] Üres szubjektumpontokat feltételez, amelyek az esemény teljesülésével saját létezésre tesznek szert. Badiou elutasítja a relativizmust, jóllehet ő is alapvetően a partikularitásokra (pontosabban a partikularitások partikularitásaira) vezeti vissza a lét elsődleges jelentését. Ezek a világban egzisztáló elemek akkor képeznek ún. ultra-egységet, amikor paradox módon törés jön létre közöttük, amely sohasem kívülről tör be a partikuláris szférába, hanem egy immanens igazságfolyamat részeként funkcionál. Ez az igazság nem empirikus jellegű, nem a tudás rendjébe tartozik, sokkal inkább a bekövetkező esemény hatásaihoz való hűség post festum alakzatában valósul meg. Badiou Pál apostol példáján mutatja be, hogy az univerzális szingularitás egyben az új szubjektum letéteményese; a különböző kultúrák, szokások, hagyományok úgy tehetnek valóban szert a konkrét partikularitáson túlmutató igazi érvényre, ha nyitottságuk arra is kiterjed, hogy ne csak saját közösségükhöz, hanem másokhoz is szóljanak. Pál apostol újítását így Badiou abban látja, hogy ténykedésével át tudta lépni az eredeti identitás határait, és meg tudta érteni, hogy nemcsak bizonyos etnikumok (görög, zsidó) és nemi csoportok (férfi, nő stb.) nevében kell csupán megszólalni, hanem egyszerre mindenkinek az érdekében kell fellépnie.[19] Badiou számára egyedül az ilyen események igazságeffektusai alkalmasak rá, hogy a létezés partikularitásának kontextusában a konkrét elvonatkoztatás gesztusával a helyzet indifferencialitását is implikálják, vagyis a különbségek a régi helyzettel való radikális szakítás folytán lényegüket veszítve végső soron indifferenssé válhatnak.

A badiou-i eseményfogalomnak számos egyéb vonatkozása van, amely már az ideológia- és a kultúrakritika felé is mutat, hiszen a rendszerek működésének, szimptomatikus, tünetszerű elemeinek számbavétele során a fennálló kulturális-hatalmi berendezkedés lehetséges töréspontjait veszi célba. Az ideológiai rendszerek belső dinamikája többféleképpen is befolyásolható, egyrészt úgy, hogy radikális változást idézünk elő, másrészt az elsőre lényegtelennek tűnő változtatások is felszínre hozhatják belső ellentmondásaikat. Žižek a badiou-i elmélet kiindulópontját elemezve[20] az előbbi eseménytípust a tiszta radikális változáshoz sorolja, melynek során, ahogy Pál apostol leveleiben is, az új keresztény szubjektum megszületésének lehetünk tanúi. A radikális univerzalitás programjának abszolút újszerűsége tulajdonképpen abban fejeződik ki, hogy a törvény hit általi megigazulását hirdeti, ahol a történelembe beavatkozó absztrakt divinitás, a kegyelem hoz létre alapvetően új szubjektumpontokat. A gyökeres változás ebben a vonatkozásban a nagy történés, nevezetesen a krisztusi feltámadás köré szerveződik, melynek hatása is hatalmas és mindeddig beláthatatlan. Žižek felveti, hogy a forradalmi események logikája mellett létezik egy másik lehetséges történésminta is, amely nem egy radikális minőségi változással veszi kezdetét, hanem annál szakaszosabb, lassabb kimenetelű. Ezt az eseményfajtát aktív kvietizmusnak nevezhetjük[21], amely lényegében arra a rejtett meggyőződésre épül, hogy lehetséges egyfajta mágikus ugrás, a mennyiségi változások minőségivé alakítása. E stratégia arra törekszik, hogy megteremtse a változás feltételrendszerét, amely nélkül a radikális esemény nem vihető véghez. E másik kevésbé forradalmi taktika voltaképpen abban látja az esemény valódi értelmét, hogy mindenekelőtt a végső célját tekinti fontosnak, amelynek eléréséhez rendhagyó módon csak a folyamatos vereség átélése nyomán lehet eljutni.[22]

A két elemzett eseménystruktúra közös vonása, hogy létrehozza azt az ágenst, aki határozott meggyőződése alapján vesz részt az igazságfolyamatban. Mint ilyen nem az objektív törvényszerűségek követője, sokkal inkább a szimbolikus valóság saját hitének alávetett szereplője. Badiou elképzelése szerint a valódi eseménynek nincs előzménye, magától jön; mindenfajta kényszerítés vagy ráerőltetés (forcing) pontosan az ellenkezőjét érné el annak, amit megcélzott, s így egy alapjában elhibázott pszeudoeseményhez vezetne (lásd például a művészetek totalitárius vonatkozásait). Ugyanakkor az események hatásai sem egészen kiismerhetők, hiszen mindig az utólagos következmények döntenek a bekövetkezett történés igazságáról. (Žižek továbbgondolva Badiou egyik legfontosabb könyvében, A Logique des mondes-ban leírtakat, nem elszigetelt eseményről beszél, hanem összefüggő eseményláncolatokról, amelyekkel a fogalom különböző dimenzióit is képes megragadni.) Badiou az esemény hatásainak számbavétele során két rendkívül fontos tényezőt vesz figyelembe: a hűség és a reaktiválás jelenségeit. Ez azt implikálja, hogy a tartós hűség létezésmódja teszi lehetővé, hogy megtörténtek nyomai elraktározódjanak a történelmi-ideológiai tudattalanba, és bizonyos idő után újra alakot nyerjenek, reaktiválódjanak (lásd például a materialitás és a spiritualitás folytonosan átrendeződő kulturális mintázatait).

Teljesen nyilvánvaló, hogy az esemény temporalitásának felismerése felveti a múlt-jelen és jövő egymást átalakító, deformáló, korrigáló kölcsönhatásának problémakörét is. Ha nincs szó totalitásról, amit egyébként Badiou kizár azzal, hogy az eseményt végtelen minőségként tárgyalja, maga is a lehetőségek kontextusába helyezi. Žižek figyelmeztet rá, a történés hatása nemcsak abban érhető tetten, hogy az általa képviselt célokból mi teljesül, hanem abból a nézőpontból is: mi az, ami nem valósult meg. Hiszen összefüggései sohasem válnak teljesen tudatossá, mindig marad benne valami, ami a beteljesülés hiányával függ össze.[23] Ez a történelemfelfogás továbbgondolja a posztstrukturalista elmélet tézisét, miszerint a jelen szubsztancianélkülisége miatt válik minden relatívvá és véletlenszerűvé, nemcsak azt állítja, hogy a jelen abszolút viszonylagos, hanem azt is: a múlt is, sőt a jövő is az, vagyis létezik olyan szublimált dimenzió, amely továbbra is a potenciális jelsorok végtelen tárháza.[24]

Jaques Derrida Az el-különböződés című tanulmánya a zsákutcák és labirintusok játékát tekinti a történelmi folyamatok alapvető működési jellegzetességének. A lényeg és a lét dekonstrukciós fogalmainak megkérdőjelezése ismeretében viszont teljesen váratlanul a szöveg új dimenziót nyit meg, hiszen a heideggeri filozófia átértelmezését is megkísérli azzal, hogy a remény kontextusát nem oltja ki. Derrida későbbi írásain végig felfedezhető a késztetés, hogy az ígéret performatív aktusának horizont nélküli jövőbe irányultságával értelmezze az adomány (küldemény, ajándék) sajátos dekonstruktív fogalmát. Többször is nyomatékosan kijelenti[25], hogy a dekonstrukció irodalma nem tesz mást, minthogy másról beszél, vagyis eltolja, késlelteti a találkozást a Másikkal, melynek során az esemény beteljesülésének ígéretét kitolja a végtelenbe. A dekonstrukció ellentmond Hegelnek, aki a történelmet a szellem kiteljesedésének színtereként értelmezi, az ígéret alapvető strukturális lehetetlenségét tartja mérvadónak, amely megakadályozza, hogy az eszme aktuális valósággá váljon.[26] Az eseménynek a végtelenbe kitolható eljövendő-karaktere paradox módon azt is implikálja, hogy tiszta adottságként az abszolút Másik alakjában térjen vissza. Az ígéret a beteljesülés fantomja, amely sohasem ölthet valóságos alakot. Az ajándék egyfajta formátlan monstrum, amely demisztifikálhatatlan volta miatt képtelen kinyilvánítani lényegét.[27]

Derrida elkülönböződés-felfogása (differánce) arra mutatott rá, hogy az ígéret elveszítette jelenhorizontját, és a szüntelen eljövés magát újjáteremtő létdimenziójába került. [28] Žižek Derrida Másik-fogalmának passzivitását éppen emiatt azzal a körülménnyel állítja szembe, ahogy az esemény megtörténésének dialektikája ezt megkívánja: a cselekvéshez előbb nem-cselekvésre van szükség, a kontextusból való kilépésre, amely megsokszorozza a döntési lehetőségeket. Žižek kétfajta embert említ: a agresszív passzívat, aki folyton meg akarja ragadni a lehetőségeket, mondván, hogy mindig készen kell állnunk a dolgok radikális megváltoztatására, miközben pszeudotevékenységet folytat valódi eredmény nélkül, míg a filozófia másik alanya a passzív agresszív, aki előbb kilép a diskurzusból, hogy később tevékeny maradhasson.[29] Az esemény posztulátumát értelmezve Žižek megjegyzi, hogy a hamis cselekvés (actions) fogalma helyett a tett (act) jelképes jelentése illeszkedik jobban Badiou felfogásához. Az igazi tett képzetének performatív aktusa tulajdonképpen nem más, mint paradox módon a kilépés (acting out) vagyis a világ szimbolikus dimenziójának elhagyása, amivel a valós (real) új szelete jön létre, azaz a szubjektum a korábbival eltérő módon helyezi el magát az őt körülvevő struktúrában.[30] Badiou és Derrida eseménykategóriái között alapvető különbség abban van, hogy jóllehet az előbbi számára sem létezik előzőleg performált igazi szubjektum, ám Badiou fenntartja, hogy a performatív aktus vonzataként létrejöhet olyan döntési helyzet, ahol az invidualitást maga mögött hagyva az ember valós alanyként léphet fel. Az individualitás osztottságából a szubjektum megteremtéséhez azonban szükség van áldozatra, lemondásra, ugyanis az hozza létre a potenciális többletet, ami a szubjektum végtelenné válási folyamatát készíti elő (more than finite, more than mortal subject).[31] Az in-di-viduum eredendő negativitása (subject-void) akkor szüntethető meg, ha létrehozható az a szubjektiváló (subjectivization) transzformációs erő, amely képes a cselekvés új koordinátáit felrajzolni.

A bénult oppozíciókba merült gondolkodás žižeki alternatívája szerint az univerzális kategóriákhoz való hozzáférés egyedül a parciális, szubjektív pozícióból lehetséges, amely eleve kizárja a Másik dimenziójának abszolút másságát, hiszen a szubjektum és a vele szemben álló alany helyzete is alapvetően közvetített. A Másik nevének hiposztazálása és a teljes megnevezhetetlenség doktrínája paradox módon ahhoz a zavarba ejtő tapasztalathoz vezet, hogy azt nyilvánvalóan olyan abszolút tulajdonsággal ruházza fel, ami felszámolja partikuláris jelegét. Derrida differeance-fogalma így pozitív egzisztáló minőségét elveszíti, Žižek értelmezésében az ún. lacani objet a képét ölti magára, amely nem valóságos tárgy, hanem egy olyan fantazmatikus inkarnáció, amely egybeesik saját maga eltűnésével. [32] Žižek egyetért a korai Derridával abban, hogy maga is a különbség beíródásáról beszél, hiszen e jelek, szimptómák körforgása átrendezi a cselekvés performatív játékterét, ám Badiou-hoz (sőt részben a késeihez Derridához) hasonlón fenntartja a hit (faith) vagy remény fogalmát, így azok egyrészt a szöveg (a törvény) traumatikus tapasztalatát, másrészt pedig az ismétlés tudattalan mozgásait, beíródását is magukon hordozzák. Žižek és Badiou nem vitatják a kiküszöbölhetetlen dualitások jelentésteremtő erejét, de megkérdőjelezik azok általános érvényét. Mindig vannak jó és rossz kérdések, olyanok, amelyek önmagukba zárulnak és mások, amelyek az ismétlődés performatív (univerzális-szimbolikus) többletét is képesek mozgósítani. A választás szabadsága azt is jelenti, hogy mielőtt a kérdések megválaszolásához fognánk, eleve rendelkezünk valamifajta hittel, meggyőződéssel arra vonatkozóan, miként kell őket a kudarc esetén is másként feltenni.

Paul de Man közismert tanulmányában[33] éppen egy ilyen tanulságos helyzetet ír le. Archie Bunker, a tipikus amerikai hős az egyik feleségével folytatott dialógusban arra a kérdésre, hogy cipőjét átfűzve vagy alulfűzve szeretné-e viselni, egy másik kérdéssel válaszol: „Mi a különbség?”. A de man-i dekonstrukció felfedi, hogy az egyszerű válasz mögött valójában a kérdés elvitatásának igénye lappang, valójában teljesen érdektelen: mi is a differencia. A performatívum két jelentést tételez fel, amelyek közül az egyik kizárja a másikat, a betű szerinti értelmet felülírja a nyelv metaforikus szintje. Archie Bunker de Man-i leleplezése[34] arra utal, hogy a dekonstrukció kiindulópontja az, hogy a két eltérő szint, a grammatikai és a retorikai között ne tudjunk különbséget tenni, hiszen Archie Bunker logikáját radikálisan felülírva, annak ellenkezőjére mutat rá, miközben paradox módon szintén a minimális differencia felülírását viszi véghez.

Slavoj Žižek a dekonstrukció alaptörténetének mintájára egy másik párbeszédet idéz[35], ahol arra az éttermi kérdésre, hogy mit rendelnének (tea or coffee?), a Groucho fivérek az egyértelműnek látszó igennel válaszolnak. Ez a kijelentés a differencia olyan felfogásáról tanúskodik, ahol az egyikre vagy a másikra is gondolhatunk, de leginkább egyszerre mindkettőre. A valódi kérdés tehát nem az, hogy valamely lehetőséget kizárjunk a másik rovására, inkább az, hogy performatívvá tegyük a válaszban benne rejlő lehetőségeket, amelyek eldöntése a szövegen belül nem lehetséges, csak úgy, ha egy harmadik közvetítő elem számára is lehetővé válik a két radikálisan különböző választás egymásra utaltságának fenntartása. Ez a hiányzó elem pedig a hit, a fundamentális meggyőződés, hogy több és más válasz is lehetséges ugyanarra az egyszerűnek és kizárólagosnak tűnő, ám paradox kérdésre.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Lettre, 76. szám

-----------------------------------------------------------------------------------------------

[1]Alain Badiou: Maniphesto for philosophy. Suny Press, New York, 1999. Alain Badiou: Saint Paul. The foundation of universalism. Stanford Press, Stanford, 2003. S.Žižek: The fragile absolute. Verso, London-New York, 2000.

[2]Class struggle or Postmodern? Yes, please! In Contingency, hegemony, universality. Contemporary dialogues on the left. Judith Butler, Ernesto Laclau, Slavoj Žižek. Verso, London-New York, 2000.

[4]Alain Badiou: Theoretical writings. Continuum, London-New York, 2004.

[5]A. Badiou: Art and Philosophy. In Handbook of inaethetics. Stanford Press, Stanford. 2005.

[6] Class struggle or Postmodern? Yes, please! In Contingency, hegemony, universality. Contemporary dialogues on the left. Judith Butler, Ernesto Laclau, Slavoj Žižek. Verso, London-New York, 2000.

[7] S. Žižek: A Plea for a Return of Differance. Critical Inquiry 2006. Winter, 226-249.p.

[9] S. Žižek: Invisible remainder: An Essay on Schelling and related matters. Verso, London, 1996.

[10]Jaques Derrida: Az el-különböződés. In Szöveg és interpretáció (szerk. Bacsó Béla), Cserépfalvi, Budapest, é.n. 57. p.

[12] Jaques Derrida: Az el-különböződés. In Szöveg és interpretáció (szerk. Bacsó Béla), Cserépfalvi, Budapest, é.n. 57. p.

[14] Alain Badiou: An introduction to Alain Badio’s philosophy. In Infinite thought. Truth and the return to philosophy. Continuum, 2005.

[15] Jaques Derrida: Writing and difference. University of Chicago Press, Chicago, 1978. 55-56.p.

[18] Alain Badiou: Saint Paul. The foundation of universalism. Stanford Press, Stanford, 2003.

[19] Pál a galatákhoz címzett levelében írja (Gal. 3.28.): „nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagytok Jézus Krisztusban.”

[20] Slavoj Žižek: Notes from on ongoing debate. International Journal of Žižekian Studies. 2007/1.

[22] Žižek idézi Mao egyik szállóigévé lett mondatát: „vereségeken át vezet az út a végső győzelemig”

[23]Žižek Judith Butler passionate attachment (szenvedélyes viszonyulás) terminusát úgy értelmezi, mint az elnyomott, kizárt tartalmak lehetséges manifesztációját.

[24]A szerző mindezt egy spektrális dimenzióba helyezi azzal, hogy az események kísértetszerű visszatérésének örök potencialitásával is számot vet.

[25]Lásd például J. Derrida-I. Kant: Minden dolgok vége. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. 125.pp

[26]S. Žižek: A Plea for a return to differance. 232.p.

[27]Andreas Hurt: The impotence of antagonism: a Derridean response to Žižek's charges of practical irrelevance. S.Afr.J.Phil. 2008.27.p.

[29]From the spectacular act to vanishing act: Žižek, Badiou and the politics of Lacanian theory. International Journal of Žižek Studies 1. 15.p.

[32] Ehhez kapcsolódik Žižek másik megjegyzése, amellyel egy korábbi gondolatához tér vissza, nevezetesen arra, hogy a létezők közötti abszolút differenciát feltételezve maga az elkülönböződés is tárgyiasul. Az objet x a lacani pszichoanalízisben a szimbolizálhatatlan másik, sűrű, áthatolhatatlan minőség, a materialitása megakadályozza a teljes áttetszőséget.

[33] Paul de Man: Szemiológia és retorika. In Szöveg és interpretáció. 119-120.p.

[34] A de-bunker angol szójáték jelentése leleplező

[35] Class struggle or Postmodern? Yes, please! In Contingency, hegemony, universality. Contemporary dialogues on the left. Judith Butler, Ernesto Laclau, Slavoj Žižek. Verso, London-New York, 2000. 90.p.